- Ron! - üvöltöttem könnyekkel teli szemekkel. Leguggoltam hozzá. Már nem dobogott a szíve. Pulzusa sem volt - Nem él! - üvöltöttem a fiúknak.

Draco felállított és arrébb húzott a háta mögé. Borzalmas volt látni Ron arcát.

- Gyerünk! - üvöltötte Harry, mire mind a két fiú megfogott. Harry az egyik, Draco a másik vállamnál fogva vezetett a (most már) szembe lévő ajtóhoz, ami nyitva volt.

Mind a hármunk feje mellett elsuhantak a halálos átko, amelyeket Voldemort lőtt ki a pálcájából, szinte másottpercenként.

Draco előre ment és kinyitotta az ajtót. Valóban nyitva volt az aktó. Nem sötét, hanem világos folyosón találtuk magunkat. Ez már a Minisztérium "látható" részére volt "beosztva". Voldemort ide is követett minket.

Ahogy rohantunk legnagyobb megkönnyebbülésünkre Ginny jött velünk szembe. Dumblendore kíséretében.

Az igazgató nyugtalan volt. Nekünk egy ideig sikerült leráznunk Voldemortot.

- Követ minket! - lihegtem az igazgatónak.

Dumblendore bólintott. Kikerült minket és otthagyott minket. Abba az irányba ment, amerről mi jöttünk.

Amíg elment Dumblendore Harry odament Ginnyhez és megölelte. Draco odajött énhozzám és megölelt.

Sírás elkapott. Nem tudtam vissza tartani. Dracot húztam magamhoz és a vállán sírtam. Draco megértett. Próbált vígasztalni szavak nélkül, de nem sikerült neki.

Borzalmas volt elgondolni, hogy Ron nincs többé. Nem idegesít többé. Nem piszkál majd mindenért, de... hiányzott.

- Hol van, Ron? - kérdezte értetlenül Ginny.

Még hangosabban felsírtam. Ginny kezdte érteni miről van szó.

                                    *

Éjje, amikor már Ginny, Harry, Draco és én is megérkeztünk a Főnix rendjére ( Dumblendore jobbnak látta, hogy ide jöjjünk ) a szobámban sírtam.

Az órára néztem. Fél egy volt már. Harry Ginny szobájában volt. Az éjjel ott akart maradni vele.

Én megkértem Dracot, hogy egyedül maradhassak. Ő megértette és egyedül maradtam. Ott zokogtam, egyedül.

Miattam halt meg! Azért halt meg, hogy engem megvédjen! Azért halt meg, mert szeretett.

Borzalmas volt látni Mr. és Mrs. Weasleyt, mikor megtudták Ron meghalt. Nem ezt érdemelték! Miattam! Miatam van ez az egész! - nyomott a lelkiismeret.

Valaki bejött a szobámba. Kopogás nélkül. Kellett pár másottperc, mire a sötétből  kiszedtem, hogy ki az. Draco volt az.

Draco odajött az ágyamhoz, ahol ülltem és leült mellém. Átölelt. A karjai között sírtam.

- Mondtam, hogy egyedül akarok maradni! - zokogtam, de nem engedtem el a fiút.

- Nem foglak egyedül hagyni ilyen állapotban! - vígasztalt.

Nagyon jól esett Draco törődése, de tisztában voltam azzal, hogy ez nem hozhatja vissza Ront.