A nap további része csendes volt. Mindenki csak kérdezgetett minket, hogy milyenek az újságírók, de nem tudtunk rájuk rosszat mondani. Mindegyik barátságos volt.

Este sietve mentem le vacsorázni. Nagyon izgatott voltam, ami annak köszönhető volt, hogy közeledett a bál.

- Kedves Diákok! - kezdte várható beszédjét az igazgató - Még mielőtt nekiálnátok habzsolni az ételt, lenne egy kérésem. Üdvözöljük a vendégeinket!

Az asztaloknál mindenki tapsolt. A tanári asztalt meghosszabbították, így volt helye minden vendégnek.

- Még egy dolog: a kottákkal kapcsolatban csak annyit, hogy holnap este hatig adhatjátok le a prefektusoknak. Este hatra, már a prefektusoktól be szeretném szedni az irodámban. Akkor...Jó étvágyat!

Mindenki izgatottab volt a szokásosnál. Gyakran vetettek pillantásokat a vendégekre a tanári asztal felé, de az idegenek is fél szemükkel minket méregettek.

- Hihetetlen... - mélázott el Ron, aki mellettem ült - Mit gondoltok? Mi lenne, ha Rita újságírónőnk is itt lenne? - nevetett.

- Ron! - folytattam - akkor egy folytában dobogni kellene a lábunkkal, hogy véletlenül eltapossuk.

Harry (aki velem szemben ült) és Ron velem együtt felnevettek.

                                     *

Este, amikor már a szobámban feküdtem az ágyamon, végigfutott rajtam a hideg. Nem tudom miért...csak egy rossz érzés fogott el. Egyből Harry jutott eszembe és lerohantam a klubhelyiségbe, ahol Ron és Harry sakkozott.

Ron és Harry látta, hogy zihálva és ijedten rohanok le a lépcsőn. Ron kérdőre is vonott.

- Mi az, Hermione?

- Semmi... - ziháltam - semmi, csak rosszat álmodtam... - hazudtam - már minden rendben...megyek fel a szobámba aludni.

                                    *

Reggel viszonylag korán mentem le reggelizni. Álmos voltam, nem tudtam aludni. Ron még mindig aggódott értem, ezért Fred és Ő lekísért.

- Jól vagyok! - nyugtattam meg őket útközben.

- Biztos? Olyan rémült voltál tegnap. - aggódott Ron.

- Hermione, nekünk elmondhatod! - bíztatott Fred.

Nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam. Biztosan paranoiásnak néztek volna...

- Jól vagyok fiúk! Tényleg! Semmi bajom!

- Hahó! Hahó! - egy fotós állított meg minket - Egy képet erről a hármasról?!

Felemelte a kameráját. Mi mosolyogtunk.

- Köszönöm szépen! - mondta, azzal tovább állt.

Már nem lepődtünk meg ezen. Már ez volt a harmadik fotós, aki képet kért rólunk, amióta elindultunk a toronyból.

A Nagyteremben már nagyon sokan voltak és a fotósok nagy része fényképezett.

Leültünk.

Pár pillanat múlva jött a bagolyposta.

Baglyok százai röppentek be és ejtették le csomagjaikat.

Én is kaptam. Megkaptam a Reggeli Prófétámat és egy fekete borítékot, amin ezüst betűkkel állt a címzett:

Hermione Granger

Roxfort Boszorkány - és Varázslóképző szakiskola

Feladó: Mágiaügyi Minisztérium

Nem értettem, hogy én milyen levelet kaphatok a Minisztériumtól.

de mielőtt még kinyithattam volna a levelet Dumlendore jelzett, hogy várjak.

Most már tényleg nem értettem a levél lényegét.

Az igazgató odajött az asztalhoz. Jelzett nekem, Ronnak, Harrynek és Frednek, hogy menjünk utána.

Az igazgató nagyon zaklatott volt. én még nem láttam ilyennek. Csak úgy rohant az irodája felé.

Mikor felértünk, akkor leültetett engem az asztallal szembeni székre és csak utána ült le Ő is.

- Hermione! - szólt mély hangon - Most erősnek kell lenned. Olvasd el a levelet. De előtte mondanék valamit: Mi mind itt vagyunk és melletted vagyunk.

Megnéztem a fiúkat és kibontottam. A lap is fekete volt, rajta ezüst volt a betű tömkelege.

Kedves Miss Granger!

Sajnálattal jelentjük önnek, hogy tegnap éjjel édesanyját és édesapját holtan találtuk lakásukban. A lakás felett látható volt a Sötét jegy, ezzel egyértelművé vált, hogy Tudjukki áll a gyilkosság hátterében.

Az örökségről nincs vita, ugyanis a szüleik magát nevezték ki egyedüli örökösnek.

Őszinte részvét:

                        Mágiaügy Minisztérium

Az utolsó bekezdést már nem tudtam könnyek nélkül olvasni. Miután elolvastam a levelet hangosan felsírtam.

Nem bírtam egy helyben ülni. Felálltam és a fiúk is elkerekedett szemekkel néztek rám.

Az egyetlen fiú, akinek az ölelése számított, az Harry volt.

Nem hittem el...nem hittem el, hogy meghaltak...nem hittem el, hogy nem ölel meg többé anyu...nem hittem el, hogy nem hallom többé apu bíztatását...nem hittem el...