Egy - két másotperc kellett, amíg felfogtam mindent. Olyan gyorsan történt.

Gyorsan odafutottam a lépcsőhöz, Draco mellé, aki a lépcsőn feküdt, a szokásosnál is fehérebb arccal.

Első dolgom az volt, hogy megnézzem él-e?! Tudtam, hogy nagyon kevés az esély rá, de hittem a csodákban. Harry is odaért mellém.

Nagy csodálkozásomra nem sírtam. Tudtam, hogy most nem szabad! Most nem!

Lupin jött le a lépcsőn rohanva.

- Jesszus! Mi történt? - kérdezte, de nem várt választ. Megnézte a fiú pulzusát, szívverését és lélegzését.

- Él még? - kérdeztem aggódva, mivel Lupin gyorsabban nézte meg a fiú életfunkcióit, mint én.

- Él, de alig! - Dracora néztem. Arra vártam, hogy valamelyik pillanatban  felébred és átölel. Hiába. - Arthur! - üvöltöttt Lupin - Gyere, Harry vigyük fel a szobájába! - Harry és Lupin felvitték Dracot a szobájába. Én végig ott voltam mellettük.

Lupin és Harry berakták a fiút az ágyába és Lupin ismét Arthurt hívta, aki éppen akkor érkezett meg.

- Hívd, Dumblendore professzor, Arthur! - kérte Lupin - Ő tudja mit kell tenni!

- Merlin szent szakállára! Mi a fene történt? - kérdezte.

- Dracot egy halálos átok érte, de még él! - mondtam gyorsan.

Arthur bólintott és kiment a szobából.

Lupin leült Draco íróasztalához, Harry az ajtónak támaszkodott én pedig letérdeltem Draco ágya mellé.

- Gyere, Harry! - állt fel Lupin - Menjünk ki! Már csak várni tudunk. - Lupin és Harry magunkra hagyott.

Én megfogtam Draco kezét és a mellkasára hajtottam a fejemet, közben eltűrtem a szőke tincseit hajából.

- Draco! Draco! - szólítottam, suttogva, most már nem bírtam ki sírás nélkül - Draco! Nem hagyhatsz itt, hallod?! Nem! Vissza kell jönnöd! Tudom, hogy hallasz! - sírtam, de csak suttogva tudtam beszélni - Gyere vissza! Itt kell lenned velem! Nem sokára jön Dumblendore! Ő tudja mit kell tennünk! Draco! Draco! Maradj velem!

Nem bírtam többet mondani. Még suttogni sem. Csak sírtam Draco mellkasán és mindig egy szikla esett le a szívemről, amikor hallottam, hogy a fiú szíve még dobog.

Körülbelül fél óra múlva kopogtak az ajtón. Letöröltem a könnyeimet. Ha letöröltem a könnyeimet, akkor nem igazán látszott soha, hogy sírtam volna.

Dumblendore professzor és Madam Pomprey jött be az ajtón. Mögöttük Lupin és Harry.

Feláltam és úgy köszöntem.

Lupin elmondta, hogy most jobb lenne, ha kimennénék és hagynánk, hogy innentől Madam Pomprey és Dumblendore vegye át az "irányítást".

Harry és Lupin kivezetett a szobából.

Kinnt, a szoba előtt várt mindenki, kivéve Mr. Weasleyt és Ront.

Sorban, mindenki együttérzően megölelt.

- Hol van Ron? - kérdeztem Mrs. Weasleyt, akin látszott, hogy nagyon megviselt a dolog.

- A konyhában beszél vele Arthur! Annyira sajnálom, Hermione! - sírt - Annyira... nem is tudom, hogy hogyan juthatott ilyen az eszébe! - Vígasztalóan megöleltem Mrs. Weasleyt és elmagyaráztam neki, hogy nem Ő tehet róla.

Elindultam a konyha felé, de Harry megfogta a csuklómat.

- Ne menj le Ronhoz! - tanácsolta - Jobb, ha most nyugton maradsz! Draco sem örülne ennek!

- Draco most nincs itt! Lemegyek Ronhoz! Ha tetszik, ha nem! Vagy velem tartasz, vagy állj félre! - mondtam mérgesen.

Harry elengedett.

- Menjünk! - mondta, de látszot rajta, hogy legszívesebben visszatartana.

Lementünk a konyába, ahhol ismét csak egy szék volt középen, ahhol Ron ült.

- Mr. Weasley, kérem! - szólítottam meg, mire Ron is felkapta a fejét - Szeretnék négyszemközt beszélni Ronnal.

- Biztos, hogy jó ötlet, ez? - kérdezett vissza aggódva Mr. Weasley.

Válaszul bólintottam.

Harry és Mr. Weasley vonakodva, de kimentek a helyiségből és becsukták maguk mögött az ajtót.